2011. március 22., kedd

Kambodzsa, Siem Reap, Angkor Wat

Az úgy kezdődött, hogy felültünk az éjszakai buszra, ami állítólag 11 óra alatt megteszi Saigon-Siem Reap utat. Ez nem épp így volt a valóságba. Még aznap este indultam Kambodzsába mikor a Mekong deltából visszaértünk, hogy időt spóroljak, na meg pénzt is. Egy éjszakát kipipálhatok. Említettem már, hogy nem hiába végeztem el a közgázat. Csak valami olyant is el kellet volna végezzek, amivel a pénzemet szaporítani tudom mert akár hogy gazdálkodok vele csak fogy, a macska rúgja meg. Szóval a beígért 11 óra helyett 18 órát utaztunk mire megérkeztünk Siem Reap-be. Megálltunk Kambodzsa fővárosába, Phnom Penh-be egy ebéd erejéig. Ez volt a fél út. Ez se nem Vietnám, se nem Tájföld, ez Kambodzsa. Itt volt először az egész utazásom alatt az az érzésem, hogy nem vagyok biztonságba. Sokkal jobban kellet vigyáznom a dolgaimra, mint bárhol máshol idáig. Itt már koránt sem akkora a forgalom az utcán, mintha egy vasárnap délután lenne, amikor mindenki otthon van és pihen. Pedig hétköznap volt, déli órába. Elvonultam egy árnyékos padra, hogy nyugodtan elfogyaszthassam a már 3 napja cipelt óriási kókuszdiót, amit még a Mekong deltán szereztem nagy becsülettel, nemsokára két gyerek ült le mellém a másik padra, és egy pillanatra le nem vették rólam a szemüket. A bicskámat én is a zsebembe csúsztattam, majd szépen távoztam. Úgy néztek ezek mintha az ők kókuszát ittam volna. De nemsokára indultunk is tovább a busszal.



Az út mentén több falun és városon mentünk keresztül. Volt alkalmam megfigyelni, hogy hogyan élnek az emberek ebbe az országba. Már láttam, hogy Vietnámba hogyan élnek egyes emberek a falvakon és városokba, milyen egyszerűen, de itt az összes falusi ház cölöpökre van építve, az oldala meg pálma levélből. Van egy két gazdagabb ház is de az ritka. A busszal, ahogy haladtunk végig az úton a csirkék, a malacok futkároztak össze vissza, majdhogy el nem ütöttük őket. Itt a buszok nem motorinával, hanem dudával mennek Többet dudált a sofőr mint amennyit kapcsolt. A városba a helyi szállítás nem busszal van megoldva, hanem az úgynevezett Tuk-Tuk –kal. Ez egy motorbiciklire szerelt utánfutó, ahol normális körülmények közt kb.10 ember fér el. Ritka az az eset mikor 25-nél kevesebben ülnek rajta.










A kisebb teherautókkal szállítanak mindenfélét, a tetejébe meg a családot. Itt a rendőr nem állít meg azért mert valaki az utánfutóba, vagy az autó tetején ül. Otthon mi el sem tudjuk képzelni, hogy máshol még hogyan élnek az emberek. Európához képest ezek a falvak úgy néznek ki, mintha legalább 100 évvel le lennének maradva.

Megérkezve Sim Reap be kicsit megnyugodtam, ott már nem az a nagy szegénység várt, mint máshol. Ez egy nagyon kedvelt turista hely, aki Kambodzsába jön, az mind ide jön. Itt vannak a híres régi templomok. Estére érkeztünk meg, majd gyorsan szállást kerestünk, hogy kipihenhessük magunkat. Egy spanyol csajjal utaztam, akinek ugyan az volt az úti célja, mint nekem. Vietnámba találkoztam vele először. A következő reggel már kilenc órára megrendeltük a transzportot, aki majd elvisz a templomokhoz. Tuk Tuk-kal jártunk körbe, két nap kellett mire az összes templomot bejártuk. Ezek a templomok valami csodálatosak voltak. Egyik különb, mint a másik, kisebb, nagyobb, még nagyobb. Minden templom udvarán egy hadirokkant zenekar zenélt egész nap. Akinek nem volt lába az dobolt, akinek keze nem volt, az lábbal húzta a hegedűt. Itt található a világ egyik legszebb templom együttese, az egykori Angkor város volt, ami a Kambodzsai dzsungelben foglal helyet. Templomrengetegek közül nekem 3 kedvencem van. Az egyik az maga az Angkor Wat, ami a legnagyobb a csoport közül, a következő az a Bayon nevű ami azt hiszem az egyedüli muszlim templom, a többi meg hindu, de ebben ne vagyok teljesen biztos. Ez a leg látványosabb és a legszebb szerintem. A harmadik pedig egy másik templom a mit csak nők építettek. Banteay Srei-nek hívják. Ez is nagyon gyönyörű mit a többi is. Most kezdhetném és végezhetném az összes templom leírásával és történetével, de akkor sem lennék képes leírni azt amit ott láttam. A templomok történetét én is a netről kellene puskázzam, mert annyi templom után ki emlékszik már a részletekre, melyiket hogy hívják, ki és mikor építette, az amúgy is nagyon unalmas, megszokott történelmi bejegyzések. Most nyaraláson vagyok, van jobb dolgom is mint történelmi adatok után kutassa. Számomra fontosabbakat megjegyeztem, ha valakit bővebben érdekel, utána olvashat a neten. Most ne sértődjön meg senki, de a lustábbja úgyis csak a facebookon nézi meg a képeket és avval annyi. Aki meg e sorokat olvassa nincs oka megsértődni.

Angkor Wat




Bayon





Banteay Srei





Egy szó mit száz, csodálatosak voltak a templomok. AZ elején csak ámultunk és bámultunk a különbnél különb építményeken. Egyik templomtól a másikig mentünk napreggeltől napnyugtáig. A második nap meg már csak mentünk körbe és néztünk ki a fejünkből, hogy igen ez is egy templom, az is egy másik templom. Már szintem mindegy volt, olyan természetes volt, mint aki ott lakik. Esténként meg a piacot jártuk és az éttermeket. A város, amelyikbe voltunk, azt hiszem az volt a legszebb igáig itt indokínába. Tele kis éttermekkel, szűk utcákkal, hatalmas nagy piaccal, ahol ruha neműtől elkezdve, gyümölcs, hal, csirke, ajándékig, minden volt, mint egy jó boltba. Itt ettem az életem legfinomabb palacsintáját az utcán. Csokis, banános palacsintát. Amióta indokínába vagyok még olyan nap nem volt, hogy rizst ne egyek. Az itt olyan, mint nálunk a kenyér. Itt meg kenyeret nem lehet kapni, ha van is vagy nagyon drága, vagy az nem is kenyér. Idáig nem tudtam elképzelni, hogy kenyeret ne egyek nap mint nap, de minden lehetséges, ha a helyzet megköveteli. A következő dolog, amit kipróbáltam az egy nagyon finom üdítő ital, amit egy bizonyos fából préselnek ki előtted, jéggel egy zacskóba kínálják. Elején furán néztem, hogy egyes emberek egy zacskó sárga jéggel rohangálnak, de csak a helyiek. Az volt a leg finomabb üdítő. Az ágak közé ananász és citromszeletet tett az öregasszony, amitől igazán csodás íze lett.




Még volt egy utolsó napunk a az éjszakai buszig, és szerettük volna hasznosan eltölteni az utolsó napot is. Itt mindenért alkudni kell, éppen csak az étterembe nem. Egy napos túrát is sikerült kialkudni. Ez volt a tóra épített falu. Ismét bajban vagyok, mert nem találom a szavakat, amivel le tudnám írni ezt a falut és az oda vezető utat. Ráadásul azt sem tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy csónakra szálltunk egy nagyon mocskos, sárga folyóra, amelyik kivezetett a tóra. Gyerekek jóízűen fürödtek benne. Ennek a tónak és a folyónak a szintje hatalmasat változik az esős évszak bekövetkeztével. Nagyon gazdag a halállománnyal rendelkezik. a tóparttól elég messzire egy falu található, nem a tó közepébe, de egészen a tóra építve. Döbbenetes hogy itt hogyan élnek az emberek. A bambusz tutajra épített házakban laknak, a gyerekek innen mennek iskolába, ami szintén itt található a falu központjába. A 6-7 éves gyerekek egyedül vagy ketten, hárman, szülői felügyelet nélkül eveznek a kis csónakkal otthonról az iskoláig, majd vissza. Bambusz tutajra disznóólat építenek, disznókat tartanak a tavon, ugyanígy tyúkokat, kacsákat. Kutya, macska minden megtalálható, mint egy közönséges faluba. Egy sportpálya is van építve, kosárterem.  Ezt nem lehet elképzelni, hogy itt tényleg emberek élik le az életüket így, ilyen körülmények közt. Három étterem és több karaokebár is van a faluba.










1 megjegyzés:

jajecskó írta...

Elkepeszto ez a tavi falu.